Furán hangzik nem? A lent alatt. Pedig van még egy képzeletbeli ajtó ott mélyen. Igen a lent alatt. Egy sötét zugban, egy poros, és kopott csapóajtó. Mindenkinek van. Mindenki máskor ér oda és mást talál. Nekem már kissé poros mivel 24 évig tartott lejutni oda. S, hogy mit találtam? Mérhetetlen fájdalmat, és tanácstalanságot. Felnőttem. Ahányan vagyunk annyi féleképpen gondolkodunk a felnőtté válásról. Vannak akik úgy gondolják akkor lesznek azok amikor túl vannak első szexuális élményükön. Vannak akik akkor érzik magukat felnőttnek amikor szülők lettek. Én akkor éreztem, hogy felnőttem amikor meghalt az az ember akit a legjobban szerettem, s aki irányt mutatott nekem az életben. Egyedül maradtam, sebezhetően és tanácstalanul. Magam kell, hogy érvényesüljek, s ez megrémiszt. Vajon képes leszek-e a helyes döntést meghozni az elkövetkező időkben? Hetekig tartott, amíg igazán eljutott a tudatomig mi is történt. Felfoghatatlan és feldolgozhatatlan. Azóta csak régi emlékek cikáznak a gondolataimban, miközben megemészt a magány. Néha úgy érzem kezdek megbolondulni. Senkit se kövezhetünk meg a problémáiért csak azért, mert mást él át szenvedésként mint mi. Az élet mindenkit máshogy és máskor világít rá az élet igazán fontos dolgaira. Ez van. Előbb vagy utóbb mind megtapasztaljuk a magunk legmélyebb pontját s a tartalmát amit a képzeletbeli csapóajtónk rejt. S bármilyen klisésen hangzik, onnan már csak felfelé vezet az út...